Beni

Tudtam, hogy hamarosan elérkezik ez a nap is, azért mégis váratlanul ért a telefon. Igen, már csak telefonon tudtam meg, hogy az első férjemnél maradt cicánk elpusztult. 19 éves volt. Egy cicának nagyon szép kor. Pláne neki, hisz az utolsó 10 évét már vesebetegen töltötte el. De a volt férjemmel úgy döntöttünk akkor mikor kiderült, hogy emiatt nem altatjuk el. Igaz, hogy kellett a gyógy táp, és gyógyszert is szedett reggelente (igen, mint egy ember), és időnként infúzió kúrára is szükség volt. De annyi szeretetett kapott tőle az ember, hogy igazából nem is mérlegeltük mi legyen vele. Egy ismerősünk hasonló esetben simán elaltatta az állatát, és 2 hét múlva már ott is volt az „új” cica. Hát igen, lehet így is. Az orvos azonban azt mondta, nem tudni hány évet kap még ezáltal, és persze ha már nagyon gyakran kell infúzióra vinni, akkor azért meggondolandó az elaltatása, de azt hiszem az évek magukért beszélnek, hisz még több volt neki hátra így, mint amit korábban élt.
Igazából nekem ő volt az első igazi állatom. A szüleim sosem pártolták, így amikor összeházasodtunk, de gyereket még nem akartunk, akkor a párom rábeszélésére megvettük ezt az abesszín cicát, aki április 1-jén született 1995-ben. A dátumhoz híven elég kis lökött volt, és képes lett volna kiugrani a 10. emeleti ablakból is (szerencsére a farkát épp elkaptuk még), de annyi szeretet és ragaszkodás volt benne, hogy nagyon nehéz szívvel váltam meg tőle, mikor elköltöztem. De hát nem én voltam papíron a gazdája, és sajnos az allergiám is csak egyre erősödött, így nem igazán volt alternatíva, hogy nálam maradjon. De ha felmentem még valamiért a régi (közös) lakásba, akkor mindig ott várt az előszobában (érezte, hogy megyek), amikor beléptem hangosan elmondta a magáét (mint egy sértődött barát, akit otthagytak, és fel sem hívnak), majd miután kipanaszolta magát betelepedett az ölembe és nem tágított, míg el nem jöttem. Nehéz ez még így a távolból is, de még nehezebb lenne ha velem maradt volna. Benikém, nyugodj békében L.