Apukám

Azt hiszem lassan robbanni fog az időzített bomba – apukám. A héten többször is beszéltem vele, és mint kiderült rossz lett a vércukor eredménye, vagyis cukorbeteg. A kérdésre, hogy mégis mit eszik nagyon megnyugtató választ kaptam. Hát úgy 10-11 körül eszik kenyeret meg halkonzervet, vagy kolbászt. Vacsorára édes kekszeket, meg banánt (kenyérrel). És főtt ételt? Hát azt nem. Most már hónapok óta. Akkor eszik, ha mi elvisszük. Ja és vigyek már neki tiszta ágyneműt, mert nyáron mosta ki utoljára a sógornőm anyukája, amikor még volt náluk kinn. Szuper!
Mivel be nem jutok hozzájuk, így nem tudom mi az igazság. Főznek-e vagy sem, mosnak-e rá vagy sem. Az biztos, hogy amikor kiugrottam a háziorvoshoz a vérvételes beutalóért, akkor megjegyezte mennyire rosszul néz ki apukám, teljesen össze van törve újra. Tudom. De mit lehet tenni? Nagyon jó balekok voltunk, ahogy végig asszisztáltuk, ahogy az öcsémék kisemmizték az otthonából, és most nem vállalják rendesen a gondozását. Írásos megállapodás persze sose készült, hisz családon belül vagyunk, miért is kellene?
Közben persze írt a bátyám felesége is, hogy beszélt vele, és hogy cukorbeteg… mondtam neki, hogy tudom. És azt is megírtam, hogy vagy szemet hunyunk továbbra is a dolog felett, vagy lépünk, de a pénznek bottal üthetjük a nyomát. Talán valamennyit sikerül kiszedni belőlük, de az is a sógornőm nevén van benn a bankban. Ha még meg van, mert ezt se tudjuk. Hiába mondtam az öcsémnek, hogy mondja meg apukámnak mennyi pénze van, nem mondta meg.
Sokat beszéltünk erről a párommal, és mivel neki is gond anyukája egyedülléte (nemrég meghalt a testvére is, így már telefonon se nagyon beszél senkivel), így arra jutottunk az lenne a legjobb megoldás, ha mindketten a közelünkbe költöznének. Így átjárhatnának egymáshoz, ha jó az idő mehetnének sétálni is – vagyis nem lennének magányosak. Ez viszont azt jelenti, hogy mi innen nem költözhetünk el, mert ha most valamilyen ingatlanba fektetjük az anyósom lakásának az árát, akkor nekünk nem marad erre keretünk. Hitelt felvenni most nehéz is, és rizikós is, hisz bárki könnyen utcára kerülhet. Látom a korosztályomban, hogy mennyire lehetetlen 40 felett munkát találni. Diplomás emberek is alkalmi munkákból élnek, mert 40, de főleg 50 felett nem kellenek sehova.
És az is kérdéses, hogy a párom lakását mennyiért, és főleg mennyi idő alatt tudjuk eladni? Szóval fel van adva a lecke!
Holnap tehát ha kiviszem az ágyneműt, akkor beülök apukámmal valahova, hogy átbeszéljük a lehetőségeket. Vagy egy önálló lakásba költözik egyedül, vagy keresünk neki egy otthont. Nálunk kevés a hely, és vannak olyan szokásai, amit a párom nagyon nehezen viselt mikor itt lakott. Ha nagyobb lakásba mennénk, hogy összeköltözzünk vele, akkor a párom is joggal várhatná el, hogy az ő anyukáját is vegyük magunkhoz. Ezt pedig egyikünk sem szeretné. Egyik megoldás sem ideális, de valamit lépni kell, mert ez így most nagyon méltánytalan helyzet. Kiderítem tehát mit szeretne, aztán megbeszélem a bátyámékkal, és utána az öcsémmel. Ha elköltözik, akkor azért néhány dologra kíváncsi leszek.
Elsődlegesen arra, az öcsém felhívja-e majd (míg nálunk lakott talán egy-két alkalommal, akkor is csak az én kérésemre), és egyáltalán meglátogatja-e?
A bátyámék mennyire veszik majd ki a részüket a gondozásából? Mert ez azt feltételezné 3 hetente legalább 1x meg kellene látogatniuk (hisz hárman vagyunk, mindenkire 1 hétvége jut – ezt egyszer már kifejtette a sógornőm).
És hát persze hogy bírja majd az egyedüllétet.
Meglátjuk. Itt a környéket szerette, nagy sétákat tett azokon a részeken is ahol fiatal korában lakott, így tudom, hogy szívesen visszaköltözne hozzánk. Hát ez egy fél megoldás lesz, de legalább nem egy megtűrt személy lesz az otthonában, ami szerintem már nagyságrendekkel jobb állapot a jelenlegi helyzeténél.