Hogy mi van ha nem sikerül...?

A héten nem volt időm benézni a blogomra, ezért ma reggel az a meglepetés ért, hogy a szülinapi bejegyzésemre hozzászólásokat kaptam! Bevallom ez nagyon jól esett, mert látom ugyan, hogy sokan nézegetik az oldalt, de eddig még egyetlen hozzászólást se kaptam. Köszönöm hát a köszöntést, és a kérdést is, hogy valóban belegondoltam-e a gyerektelenségbe? Nem tudom kedves hozzászóló, hogy van-e gyereked már, de ha átmentél hasonló folyamatokon, akkor tudhatod, hogy az ember ilyenkor túlélés miatt is halogatja kicsit az ezen való elgondolkodást. Valóban nem tudom, hogy mikor fogjuk kimondani, hogy VÉGE, de most még könnyebb ezt mondani, hogy jövőre lesz az utolsó év, mikor tudom, hogy az még előttünk van. De hogy mennyire bennünk ég ez a kérdés nap mint nap, csak két apróság a hétről. Megírtam volna amúgy is, de most mint válasz születik meg a poszt.
Csütörtökön kétszer is át kellett rohannom az egyik ügyfélhez (15 perc, ezért gyalog szoktunk átmenni), és visszafele délután elkapott az eső. Ahogy leszegett fejjel a kapucnim alól kipillantottam, egy szuterén tornaterembe pillantottam be, ahol épp ovis korú lányok tornáztak. Bármennyire is szakadt az eső megálltam, mert mintha a szívemet ütötték volna meg, annyira rossz volt az érzés, hogy nekünk ebben talán sosem lesz részünk.  Mivel majdnem elbőgtem magamat, ami az utcán kicsit furán jött volna ki, és persze már a cipőm is beázott, ezért gyorsan tovább rohantam, de az érzés megmaradt.
Este aztán nem sokat tudtunk a párommal beszélni, mert ő a szerdai buli miatt alig várta, hogy lefeküdhessen, de hősiesen megvárt. Reggel aztán elmeséltem, hogy ha minden igaz ma megérkezik az orvosnak rendelt modell, és majd valamikor időpontot kell kérjek, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Ő persze megkérdezte, hogy biztosan tavaszig akarunk várni az újabb körrel? És akkor én egy kicsit borongósabb hangulatban mondtam, hogy majd térjünk erre vissza februárban, mert én most nem érzek magamban energiát semmire. Tudom, hogy a fáradság, és a csökkenő hormonszint is hatással van rám, ezért egy iszonyatos kettősség van bennem. Ha meglátom a gyerekeket, akkor úgy érzem belehalok ha nekünk nem lesz. De ezzel az érzéssel nem lehet folyamatosan élni, mert csak belehülyülnék. Ezért kellenek a tompítások, a napi rutinok, hogy ezeket az időszakokat átlépjük. Ha lement ez az intenzív munkás időszak, akkor februárban el fogok menni újra a kineziológushoz, és meg fogok nézni dolgokat, mert talán írtam már, hogy az anyósommal szemben is vannak bennem ellenérzések, amit nem tudok megmagyarázni, mert tényleg nem tett nekem semmi rosszat.
A másik pedig a nagy kérdés, hogy meddig még, és mi van, ha tényleg nem sikerül???  Ezzel is foglalkoznom kell, de még nem jött el az ideje. A tudatalattimban még él a remény, ezért is vágok bele újra és újra a lombikba (még akkor is ha most negatívabb vagyok). Viszont az is biztos, hogy ekkora intenzitást (1 év alatt 3) már nem fogok csinálni. Ez az ötödik lombik nagyon megviselt fizikailag, pedig a nyáron pihentem, és most még szabadságot is kivettem. Bármennyire nem akarok a korommal foglalkozni, azért az tény, hogy februárban betöltöm a 43-at, és a testem már nem úgy regenerálódik, mint akár 5 évvel ezelőtt.
És az is biztos, hogy fogynom kell. A párom nem érti miért nézem a Zsírdoktor epizódjait a CBS Realityn. Engem bevallom érdekel ez, de ennek gyakorlati oka is van. Nagyon sok fiatal nő szerepel a sorozatban, akiknek PCOS-e van, és gyereket szeretne. És egy adásban elhangzott, hogy 32-es GI index felett nem is fogadják őket a klinikák, mert nem látják értelmét a lombik programnak. Én szinte minden lombikot e-feletti index-el csináltam végig. Így felmerült bennem a kérdés, vajon ez is gond lehet? Épp ezért nem szeretnék megint túl korán beleugrani a következőbe, mert tudom ha most mennék el az orvoshoz februárban tutira kezdenénk a következőt (feltéve ha még itt van és nem Angliában).
Tehát az őrlődés megy folyamatosan, annak ellenére, hogy a bejegyzésekből ez esetleg nem jön le – bár szerintem azért panaszkodom eleget J. A nagy kérdésre még nincs meg a válasz, és még halogatom az ezzel való szembesülést, mert úgy érzem nem jött el az ideje. Lehet kifele ezt mondom, de legbelül még él a remény.