A bizalomról

A tegnapi bejegyzésemben utaltam rá, hogy nálam a bizalom mennyire rossz alapokon állt. Ez sajnos rengeteg mindenre kihatott az életemben. Magam se gondoltam, hogy milyen sok problémámnak ez az okozója. Amit én anno tapasztaltam, azok a következők voltak:
- az életben egyedül vagyunk
- az élet minden területén csak magamra számíthatok
- a problémákat egyedül kell megoldani
- barátok? kik azok? én nem értem mit tudnak az emberek  folyton egymásnak nyavajogni a gondjaikról
- ha az ember másokra bíz dolgokat azzal csak tetézi a problémát, mert nem úgy alakulnak ahogy ő gondolta (külalak, kivitel, végeredmény, stb.)
- ha valakiről úgy gondolom nem tud elvégezni egy feladatot, akkor inkább rá se bízom
Ez aztán odáig vezetett, hogy minden problémámat magamban hordoztam, rengeteget dolgoztam mások helyett is és ezáltal benne tartottam embereket olyan helyzetben ahonnan régen tovább tudtak volna lépni azért, mert kiderült volna az arra való alkalmatlanságuk. Ezt én egyfajta védelemnek gondoltam, de rá kellett jönnöm nem így van. Ez igaz volt a munkahelyemre és a házasságomra is. Én voltam a felnőtt, a volt férjem pedig a gyerek, aki még keresi önmagát. Csak amikor már belebetegedtem ebbe a helyzetbe (depresszió), akkor kénytelen voltam rengeteg mindennel szembesülni. Sokáig el tudja nyomni az ember önmagát, de ezek előbb-utóbb visszaütnek. Én nem figyeltem időben a jelekre , ezért keményebben kaptam mindent vissza. Kb. másfél év gyógyszerszedés és pszichoterápia után jutottam el oda, hogy elváljak, aztán már a kineziológus segítségével tudtam a tudatalattimból szépen összerakosgatni a képet, hogy mi is vezetett idáig. Amivel nehéz volt szembesülni (most is nehezen szántam rá magamat, hogy elmenjek pedig tudom, hogy hasznos) de végül segített megérteni, és megbocsájtani dolgokat.
A szülők nem is gondolják, hogy mennyi negatív hatást gyakorolnak a gyerekeikre óhatatlanul. Én egy fejlődési rendellenességgel születtem, amit nem vettek észre. Viszont ennek köszönhetően kb. 6 hónapos koromtól kezdve folyamatosan beteg voltam (40 fokos láz, hányás, kiszáradás, stb.) és végül mindig a kórházban kötöttem ki. Folyamatos kivizsgálások, antibiotikumos kezelések, majd 2 hét után hazaengedtek. Ennek a hatása tartott kb. 1-2 hónapot, aztán minden kezdődött elölről. Ennek köszönhetően igazából egy kívülálló lettem mindenhol. Talán az ovi volt még ahol be tudtam illeszkedni a közösségbe, de mire iskolába kerültem, az otthon-kórház idő szakaszok egyre rövidültek. Az antibiotikumok egyre kevésbé hatottak, így egyre gyakrabban voltam benn kiszolgáltatva az orvosok kénye-kedvének a különböző vizsgálatokra. 7 éves koromra a szüleim háziorvosa megelégelte ezt a helyzetet és elvégeztetett néhány alapvető vizsgálatot (konkrétan labort, ami nélkül ma már szóba se állnak az emberrel), és a vizelet eredménye alapján kiderült, hogy a vesémmel valami nagyon nem stimmelhet. Bekerültem hát a Heim Pál kórházba, ahol immár célirányosan kivizsgáltak, és kiderült a jobb oldali vesém kettős üregrendszerű, viszont az alsó rész nem működik. Ennek köszönhetően a méreganyagok nem szívódnak fel, hanem benn maradva a szervezetben gyulladást okoznak. Pár hónapos gyógyszeres kezelést követően rá kellett jönnük nincs más megoldás minthogy ki kell venni, mert már teljesen tönkrement az eltelt évek alatt. És itt csúcsosult ki az én bizalmi problémám. Mert anyukám szegény nem tudott ezzel az egész helyzettel mit kezdeni. Már eleve rosszul élte meg a betegségemet, mert a kórházban mindig is rosszul érezte magát, ezért szinte menekült onnan. Engem sose látogattak benn – míg a többi gyerekhez naponta jöttek. Akkoriban nem tudtak benn aludni a szülők (70-es évek), a bejárás is nehéz volt, pláne még két gyerek otthon. Felnőtt fejjel mindezt megértem, de gyerekként azért ez elég nehéz lecke volt az élettől. És akkor jött ez a műtétes dolog. Addigra én már sokkal érettebb lettem a koromnál, így ha megmondták mi vár rám én nem hisztiztem, szó nélkül viseltem minden fájdalmat. Csak tudjak róla, fel tudjak rá készülni. A műtétet viszont csak gyanítottam, azt a szüleim (főleg anyukám) végig tagadta. Mikor bevitt a kórházba, akkor is egy benti gyerektől tudtam meg (kinn ültem a folyosón és vártam a fevételre), hogy engem meg fognak műteni, mert ott mindenkit megműtenek. Mikor anyukám kijött az orvostól és nekiszegeztem a kérdést, akkor is csak tagadott, majd szinte kirohant, otthagyva engem egyedül. És természetesen megműtöttek. Nem kell mondanom, hogy itt a szüleimbe vetett bizalom is nullára épült le. Ennek köszönhetően egy önálló világot építettem fel magamnak, jó sok tüskét növesztve, mert természetesen a gyerekeket se kell félteni a közösségekben. Nagyon gonoszak tudnak lenni egymással. A kamaszkorom egy rémálom volt, szerintem már akkor depressziós voltam, de senki nem vette észre. Én nem szerettem iskolába se járni, alig vártam, hogy dolgozhassak és a magam lábára állhassak – ne legyek senkire se utalva. Szóval nehéz kezdetek voltak ezek, és nem kívánom senkinek se. Mikor a pszichológusommal végigmentünk ezeken, akkor már szinte rám kiabált, hogy hogy tudok erről ennyire tényszerűen, érzelemmentesen beszélni, hisz ez borzasztó. De én akkor ezt nem éreztem annak. Én annyira lenulláztam magamban az érzelmeket, hogy ezt nagyon nehezen tudtam csak visszahozni.Nagy érdeme van benne a jelenlegi páromnak is, hogy ez ennyire is visszaépült. De el kell fogadjam, hogy vannak még egyéb problémáim is, amit lelkem mélyén én gyanítok és ezek egy része részben ide is köthető, mégpedig a függetlenség és a kontroll teljes elvesztése. Gyanítom még mindig kihatnak ezek a dolgok most is, csak ezeket most még mélyebbről kell előásni. Nem mondom hogy várom a pénteket L.