Úgy tűnik ismét rosszul itéltem meg dolgokat. Az egész azzal kezdődött, hogy tavasz közeledtével felvetettem a két testvéremnek, hogy apukám ideiglenes (1-2 hónapos) tartózkodása most már kicsit hosszúra nyúlt, hisz a hatodik hónapban járunk, és ahogy az öcsémmel beszéltem az építkezés kényelmes haladtáról, hát már május is bőven felmerült. Ami azért már kilenc hónap lenne. A napi kényelmetlenségektől eltekintve nem zavarna, hogy itt van, ennél sokkal bosszantóbb számunkra, hogy nem érzik azt, hogy
- szivességet teszünk
- anyagilag és fizikailag is megterhelő ez számunkra
- nekünk is elég sok gondunk lenne (párom dereka, lombikozás)
- egy 82 éves embert azért eléggé megvisel ez az ide-oda költöztetés
- hiányzik neki a saját otthona amit épített
- hiányoznak neki az unokák
Több bosszantó dolog is van még a háttérben. Pl. mikor átköltözött hozzánk a bátyáméktól szeptemberben, akkor csak nyári ruhái voltak. Hiába kértem téli ruhákat, meg se hallották. Kénytelenek voltunk újakat venni neki, mert mégse csinálhatja végig a telet télikabát és meleg ruhák vélkül. De szokás szerint ők csak a saját dolgaikkal vannak elfoglalva, minden más lényegtelen. Épp ezért mivel úgy éreztük kezd beláthatatlan lenni az építkezés befelyezése, nálunk viszont el fog kezdődni a lift felújítása (a kilencediken lakunk, és vagy gyalog vagy a szomszéd lépcsőházból a tetőn át lehet majd átjutni mihozzánk), ezért ennek a ki nem mondott halogatásnak egy időkorlátot kell végre szabni. Így hát felvetettem a kérdést, hogy akkor onnantól hogyan tovább? Meg kell mondjam elég érdekes reakciókat kaptam a kérdéseimre, leveleimre.
Az öcsém természetesen nem értette miről beszélek, majd a végén egy vállvonással elintézte, akkor majd megkéri a bátyámat, hadd költözzön vissza.
A bátyámék is csak sokadik fordulóra értették meg, hogy mi is a mi gondunk, de ők kerek-perec kijelentették hozzájuk vissza nem mehet (ezt az öcsém még nem tudja). Majd még a sógórnőmtől kaptam egy-két jó tanácsot, hogy ezt a rengeteg keserűséget tisztázzam ki magamból, mert én mindent csak magamba zárok. És mindig mindent én oldok meg, túl sok mindent veszek magamra.
Na és ezt kicsit már soknak tartottam, mert egyrészt úgy érzem tényleg változtam az elmúlt 5-6 évben, de ezek szerint ők nem látják a változást. Vagy pedig azért mert összefoglaltam az elmúlt 1-1,5 év tapasztalatait, azt gondolja én naponta ezen rágódom? Sok minden zavar az öcsém elfordulásával kapcsolatban (anyukám halálát követően a sógórnőm teljes mértékben leválasztotta őt a mi családunkról, csak az ő családja számít, hiába vagyok két gyereküknek is a keresztanyja). Valóban nehezen fogadtam el dolgokat, de túl vagyok rajta. Az más kérdés, hogy most 1-2 dolgot (pl. a téli ruhák hiányát) felhoztam. De én ezt jogosnak éreztem, nem pedig sérelemnek.
Mindenesetre úgy tűnik nem érzi úgy a családom, hogy én változtam volna. Mikor megkérdeztem erről a páromat, azt mondta, hogy hát tényleg eléggé zárkózott vagyok, és nagyrészt egyedül hozom meg a döntéseimet. Persze lehet, hogy tényleg változtam, csak ő nem ismert engem korábban.
Úgyhogy most itt állok meglőve, hogy valóban változtam-e. Szerintem igen, de ezt lehet csak a munkahelyi dolgoknál érezni, mert ott sok mindent elengedtem, és már nem tartok mindent akkora konrtoll alatt mint korábban. Nem tudom, mert mindent nem engedhetek el. Vezető beosztásban vagyok, árakat kell tárgyaljak, ezért egész nap döntéseket hozok, többnyire egyedül, aztán ezt eladom az ügyfeleinknek is. Szóval lehet hogy tényleg nem változott semmi? Ez azért elkeserítő ha tényleg így van. Ennyire nem látom reálisan magamat? Nem tudom. Mindenesetre most még ezen is agyalhatok, mintha nem lenne épp elég minden más.
Persze a tegnapi levelemre, ahol a konkrét kérdést felvetettem (mi legyen áprilistól), még egyetlen választ sem kaptam. Így hát továbbra is várunk.
- szivességet teszünk
- anyagilag és fizikailag is megterhelő ez számunkra
- nekünk is elég sok gondunk lenne (párom dereka, lombikozás)
- egy 82 éves embert azért eléggé megvisel ez az ide-oda költöztetés
- hiányzik neki a saját otthona amit épített
- hiányoznak neki az unokák
Több bosszantó dolog is van még a háttérben. Pl. mikor átköltözött hozzánk a bátyáméktól szeptemberben, akkor csak nyári ruhái voltak. Hiába kértem téli ruhákat, meg se hallották. Kénytelenek voltunk újakat venni neki, mert mégse csinálhatja végig a telet télikabát és meleg ruhák vélkül. De szokás szerint ők csak a saját dolgaikkal vannak elfoglalva, minden más lényegtelen. Épp ezért mivel úgy éreztük kezd beláthatatlan lenni az építkezés befelyezése, nálunk viszont el fog kezdődni a lift felújítása (a kilencediken lakunk, és vagy gyalog vagy a szomszéd lépcsőházból a tetőn át lehet majd átjutni mihozzánk), ezért ennek a ki nem mondott halogatásnak egy időkorlátot kell végre szabni. Így hát felvetettem a kérdést, hogy akkor onnantól hogyan tovább? Meg kell mondjam elég érdekes reakciókat kaptam a kérdéseimre, leveleimre.
Az öcsém természetesen nem értette miről beszélek, majd a végén egy vállvonással elintézte, akkor majd megkéri a bátyámat, hadd költözzön vissza.
A bátyámék is csak sokadik fordulóra értették meg, hogy mi is a mi gondunk, de ők kerek-perec kijelentették hozzájuk vissza nem mehet (ezt az öcsém még nem tudja). Majd még a sógórnőmtől kaptam egy-két jó tanácsot, hogy ezt a rengeteg keserűséget tisztázzam ki magamból, mert én mindent csak magamba zárok. És mindig mindent én oldok meg, túl sok mindent veszek magamra.
Na és ezt kicsit már soknak tartottam, mert egyrészt úgy érzem tényleg változtam az elmúlt 5-6 évben, de ezek szerint ők nem látják a változást. Vagy pedig azért mert összefoglaltam az elmúlt 1-1,5 év tapasztalatait, azt gondolja én naponta ezen rágódom? Sok minden zavar az öcsém elfordulásával kapcsolatban (anyukám halálát követően a sógórnőm teljes mértékben leválasztotta őt a mi családunkról, csak az ő családja számít, hiába vagyok két gyereküknek is a keresztanyja). Valóban nehezen fogadtam el dolgokat, de túl vagyok rajta. Az más kérdés, hogy most 1-2 dolgot (pl. a téli ruhák hiányát) felhoztam. De én ezt jogosnak éreztem, nem pedig sérelemnek.
Mindenesetre úgy tűnik nem érzi úgy a családom, hogy én változtam volna. Mikor megkérdeztem erről a páromat, azt mondta, hogy hát tényleg eléggé zárkózott vagyok, és nagyrészt egyedül hozom meg a döntéseimet. Persze lehet, hogy tényleg változtam, csak ő nem ismert engem korábban.
Úgyhogy most itt állok meglőve, hogy valóban változtam-e. Szerintem igen, de ezt lehet csak a munkahelyi dolgoknál érezni, mert ott sok mindent elengedtem, és már nem tartok mindent akkora konrtoll alatt mint korábban. Nem tudom, mert mindent nem engedhetek el. Vezető beosztásban vagyok, árakat kell tárgyaljak, ezért egész nap döntéseket hozok, többnyire egyedül, aztán ezt eladom az ügyfeleinknek is. Szóval lehet hogy tényleg nem változott semmi? Ez azért elkeserítő ha tényleg így van. Ennyire nem látom reálisan magamat? Nem tudom. Mindenesetre most még ezen is agyalhatok, mintha nem lenne épp elég minden más.
Persze a tegnapi levelemre, ahol a konkrét kérdést felvetettem (mi legyen áprilistól), még egyetlen választ sem kaptam. Így hát továbbra is várunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése