Tegnap este elmentem a kineziológushoz, akinél már korábban is jártam. Mivel nálam a regresszió (egyfajta utaztatás az ember elméjében - korábbi életek lenyomatait látja az ember?) működni szokott, ezért ezúttal is ezt alkalmaztuk. Most kicsit nehezebb volt a lejutás, mert nagyon tiltakoztam ellene. Nem részletezném a különböző képeket, a lényeg: ha férfi voltam akkor általában harcos, ha nő akkor áldozata ezeknek a harcoknak. De bármelyik is voltam érzelmek szinte sose párosultak az eseményekhez, és szokás szerint egyedül voltam. Aztán eljutottunkvégre a "kezdetekhez". Valamiféle tündér-fény-lényként láttam magamat, aki titokban segített egy társának leszökni az emberek közé. A büntetésem az lett, hogy nekem is le kellett mennem, amit én természetesen nagyon nem akartam. A feladatom pedig az lett, hogy segítsek leszületni egy ilyen fény-lény társamnak, és akkor visszamehetek. De én annyira el vagyok még foglalva ezzel a sértődött és igazságtalan helyzet ellen való lázadással, hogy masszívan ellenállok. Ahelyett, hogy rég letudtam volna ezt a feladatot az eltelt életek során, én még mindig nem léptem túl az egóm lázadásán. Szuper!
Atán az lett volna a feladat, hogy álljak be a tisztítótűzbe, na az majd elégeti ezeket a negatív dolgokat. Ezt természetesen nem tettem meg, hisz nem vagyok én bolond, hogy elégjek.
Akkor legalább valami fény zuhany alá álljak be - mondta a kineziológus - ezt nagy kegyesen megtettem.
Aztán lezártuk a "szeánszot". Azt mondta ez nagyon mélyen bennem lévő probléma, ezért ezzel dolgoznunk kell, de legközelebb valamilyen más módszert fog alkalmazni, amire két hét múlva kerítünk sort. Éjjel aztán tovább dolgozott még az agyam, és vmi rosszat álmodtam (mikor felébredtem még tudtam, de már elfelejtettem), mindenesetre arra ébredtem, hogy vacogok a félelemtől. Tudom, hogy mindenfajta érzelmet meg kellene élni (ez is egy feladat), de hogy pont ezzel kell kezdeni? Lehet, hogy ez is egy tiltakozás részemről, de most már tényleg sokáig halogattam dolgokat (ez a 4-5 év kihagyás is emiatt volt - majd én lerendezem a maradék problémámat alapon). Ha gyereket akarok, akkor sajnos bele kell húzzak.
Közös feladat, hogy találjuk meg az életörömöt, mert ezzel is vonzást gyakorolunk a mi kis fény-lényünk felé. Hát ez most nehéz lesz. Apukám még egy darabig itt lesz, addig kényelmetlenül élünk a lakásban, és nem a saját ritmusunk szerint. Mostantól belépett a lelkiismeret furdalás is, mert ki akarjuk rakni szegényt. Hihetetlen érzékkel még csütörtök este rákérdezett beszéltünk-e az öcsémmel, meddig maradhat, stb. mi pedig elmondtuk neki az igazat. Azóta látványosan szenved, és pakolgat, mintha már holnap mennie kellene. "Majd legfeljebb elalszom egy matracon a kamrában... vagy a gyerekekkel" na persze. Arra nem vették eddig a fáradságot, hogy reagáljanak a levelemre, heteken át fel se hívják. Szegény nagyon érzi, hogy nem várják vissza. Mi viszont lemondtunk az örökségünk egy jelentős részéről cserébe azért, hogy ők fogják őt gondozni. Ez helyzet így nagyon nem korrekt senki felé. És tudom, hogy meg lesznek sértve, és úgy érzik nem segítettünk nekik, ebben már most biztos vagyok.
Ráadásul a párom dereka újra elkezdett fájni, iratott fel gyógyszereket (izomlazító, gyulladáscsökkentő), szépen megyünk visszafele.
A hétvégén ki akartam menni futni, vasárnapra kirándulást terveztem. Erre pénteken havazott, ma és holnap pedig az eső esik.
Nekem a jövő hét tele lesz túlórával, a párom pedig tegnap több kollégájával is vitázott. Nem szeret már ott lenni, de a stabil angol tudás nélkül nem tud tovább lépni, csapdában érzi magát szegény. Ráadásul a részlegének újra költöznie kell (most a központból kirakják őket a Lurdy-ba), emiatt el fog távolodni attól a területtől ahova elkezdett bedolgozni, mert szeretne oda átkerülni. Ez is elkeseríti szegényt. Szóval hasítunk az életöröm felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése