A megoldás

Előre szólok kedves olvasó, hogy ez egy nagyon dühös bejegyzés lesz!
Lassan egy hónapja vetettem fel az öcséméknek, hogy hát hogy is állnak az építkezéssel, mikorra várható apukám hazaköltözése. Idáig csend volt, semmi válasz senkitől. Szándékosan nem kérdeztem rá, nem hívtam fel senkit, vártam a választ.
Múlt vasárnap a bátyám felesége szokás szerint hívta apukámat, de előtte pár szót váltott a párommal, és azt mondta döntésre jutottak, ha másképpen nem megy akkor egy-két hétre befogadják apukámat, de ezt nem fogják persze az öcsémék orrára kötni, ha eddig nem reagáltak semmit. De majd ma felhívják őket szülinapi köszöntés kapcsán, és ha lesz fejlemény akkor majd hívnak bennünket. És így is lett, nemrég beszéltem vele, amin természetesen újra sikerült kiakadnom.
Megkérdeztem ugyanis, hogy végül ki hozta szóba ezt a témát? Ő, vagy az öcsém? Azt mondta, hogy ő kérdezett rá, és az öcsém válasza az volt, hogy ők azért nem válaszoltak semmit, mert azt gondolták ezt nekem kellene lebeszélnem, ez az én gondom, nem az övéké. ???
Aztán megkérdeztem, és mit mondtak, mikorra végeznek? Hát talán május végére. Az egy teljes év!
Komolyan mondom hihetetlenek! Eredetileg 3-4 hónapról volt szó, március végével már tíz hónapnál tartunk. És még mindig nem érzik azt, hogy mi mekkora segítséget nyújtottunk nekik ez alatt az idő alatt.
Nem véletlenül élnek ők együtt. Egész életükben a fenekükön volt a tojáshéj. Anyukám úgy gondoskodott róluk, és a két unokájáról, mintha ő lenne a családanya. 70 évesen végig dolgozott fodrászként egy napot, bevásárolt, hazament, megfőzött, mindezt hat emberre. Ő mosott, vasalt, szintén hat emberre. Amikor szegény belefáradt ebbe, és felörlődött a sógórnőm rosszindulatába és meghalt, akkor mi lemondtunk az örökségünk egy igen jelentős részéről azért cserébe, hogy ők együtt maradnak apukámmal. És akkor most úgy gondolják nekik semmi közük nincs ehhez? Nem az ő gondjuk hol él?
Komolyan mondom hihetetlen. Most nagyon dühös vagyok. És újra csak az a megoldás, hogy tovább segítjük "szegény öcsikét", vagyis a bátyámék beadták a derekukat.
Persze én se raktam volna ki apukámat, de mindig összeszorul a gyomrom, ha belegondolok mennyi könnyebbséget kapott az öcsém az élettől, és mindig mindent természetesnek vett. És egyszerűen nem érzi azt, hogy mekkora segítséget kapott mindig is a családjától!
Ha forintosíthatnám akkor már milliós nagyságrend lenne amit áttételesen is de kihúztak a zsebemből, és itt nem az örökségre gondolok. Amikor pl. elköltöztem a volt férjemtől, nem mehettem haza, hisz ők laktak ott. Az üresen álló lakásukat persze nem ajánlották fel (két gyerekkel szegények nem férnek el abban a kis lakásban), hogy költözzek oda, mehettem 2 évre albérletbe, amiért nem kis összeget fizettem ki ("büszke lehetsz magadra, hogy ilyen jól keresel, és megengedheted magadnak a válást, és az albérletet").
De most is belekényszerítettek egy helyzetbe, ugyanis nálunk nem voltak ajtók (nem is akartunk), de apukám miatt csináltatni kellett, ami szintén több százezres tétel. És akkor még úgy gondolják ha gondom van oldjam meg, ez nem rájuk tartozik?
Eddig azt vágták a fejemhez, hogy túl önálló vagyok.
Egyedül döntöttem, hogy elválok, egyedül költöztem, egyedül vettem és újítottam fel egy lakást, semmi segítséget nem kaptam.  Mégis, mi a fenét csinálhattam volna? Sírtam volna tehetetlenül, hogy most akkor mi legyen? Mit csináljak? Nem, megoldottam. Tudom, hogy ez nagyon szúrta az öcsém feleségének a szemét, de leginkább az, hogy összejöttem a jelenlegi párommal. Innentől kezdve nem volt megállás, míg el nem jutottunk idáig, és tudom még nincs vége. Apukám még egy kapocs hármunk között, de ha ő elmegy, ez is meg fog szűnni. Én nem fogok jópofizni vele, mert nem veszi be a gyomrom, az öcsém pedig egy lábtörlő, de ha ez kell neki, hát éljen így. Ha nem érzi mitől fosztja meg magát és a gyerekeit, akkor őszintén sajnálom. Tudom, hogy rá fog jönni, de addigra már teljesen el fog idegenedni a család, amit sajnálok.
Mindenesetre mácius végéig marad nálunk apukám, utána visszaköltöztetjük a bátyámékhoz, és várjuk az építkezés végét. Kíváncsi leszek mikor fejezik be, és lesz-e bárminemű köszönet is azért, hogy befogadtuk őt egy évre. Szerintem nem.
De leginkább abban nagyon bízom, hogy szegény nem fog visszaesni a depresszióba és leépülni teljesen, mint amilyen állapotban egy évvel ezelőtt volt, mert most egy új embert kapnak vissza. Remélem nem fogják az állandó veszekedéseikkel és lelki terrorral visszarombolni ezt a munkát, mert mindannyian sokat dolgoztunk vele. Még apukám is, aki 82 évesen megtanult jógázni, és reggelente rendszeresen csinálja is. Erősen bízom benne, hogy legalább ezt észre fogják venni, és jobban odafigyelnek majd rá (is). Tudom, mindig a remény hal meg utoljára, de ha nem várok semmi pozitívumot az élettől akkor nem is kapok.
Na most kiadtam a dühöm egy részét. Hazamegyek, és felkészítem apukámat a jövő hétvégi költözésre. Remélem örülni fog, hogy újra unokák között lesz, még ha nem is az eredeti elképzelése szerint az otthonában.