Ma Nyíregyházára mentünk volna a párom keresztfiához, de apukám reggel halálán volt (kicsit hipohonder lett szegény öregségére), így én itthon maradtam ápolni. Mivel a házimunkákat (főzés, mosás, vasalás, takarítás) tegnap jórészt letudtam, így a képeket rendezgetem, és sorra kerültek a búvártúrák is. Sajnos ez mostanra már csak nosztalgia, hisz az elmúlt 4 évben már nem merültem. Ennek több oka is van.
A túrákra jobbára az első férjemmel mentem, ami nem lenne leküzdhetetlen akadály, mert normális keretek között váltunk el (válás után voltunk közös túrán is, és nem volt gond).
Ami nagyobb probléma, hogy a második férjemet a búvárkodás nem érdekli, ő vitorlázni szeret(ne).
Ennél még nagyobb gond az ütemezés. Mióta együtt vagyunk, a nyarakat szinte mindig munkával töltöttük a párom miatt (mert náluk nyárra szervezik a nagyobb IT váltásokat). Ősztől-tavaszig pedig mindig az inszeminációk-lombikok határozták meg az életünket (ütemezésben és anyagilag is), így együtt még csak a tengerig sem jutottunk el, nemhogy azon kelle
tt volna egyezkednünk, hogy vitorlázni, vagy búvárkodni menjünk. Mert lássuk be, egyik sem olcsó mulatság mindkettő nem fér bele egy évbe, annak pedig nem vagyok híve, hogy külön nyaraljunk, mert ennek hosszú távú tendenciáit már volt szerencsém megtapasztalni. Így ez a téma most pihentetve van, de képeket nézegetni természetesen lehet :).
A búvárkodás régi álmom volt. Emlékszem, mikor a 80-as évek elején egy fekete-fehér
Cousteau filmet adott a televízió, és engem annyira lenyűgözött a víz alatti világ, hogy kijelentettem: ha nagy leszek, búvárkodni fogok.
Ezen természetesen az egész család jót derült. A szolcializmusban ugynis nem adták csak úgy a kiutazási engedélyeket, de ha ez még ment is volna a búvárkodás még csak a kezdeti időszakát élte, így egy átlagember számára elérhetetlennek tűnt. És volt még egy-két
személyes hátrányom is, mégpedig egy 1 évvel korábbi műtét, mely során eltávolították az egyik vesémet, és lány mivoltom. Mivel betegen születtem, úgy nőttem fel, hogy örültek, hogy életben maradtam. Ezt rendesen belém is nevelték, így felnőtt koromban sorra pipálhattam ki azokat a dolgokat amelyek túlféltés miatt kimaradtak a gyerekkoromból.
A műtét miatt vízbe nem mehettem, tornából fel voltam mentve, stb., stb. . Így végül felnőtt fejjel mikor néhány ismerősünk által a búvárkodás közelébe kerültem nem volt kérdéses, hogy belevágok -
igaz, igencsak nagy hátránnyal, lévén víz és tériszonyom, és ugye úszni se tudtam. A célom azonban elég határozott volt, így kemény hónapokat követően 26 évesen megtanultam annyira úszni, hogy le tudjam tenni a vizsgákat. Azt nem mondom, hogy az elejétől élveztem is a merüléseket, de úgy voltam vele idővel majd ez is meg lesz. Úszni egyébként a mai napig nem szeretek, kizárólag a tengerbe megyek be, ahol látom mi van alattam. A Balaton pl. szóba sem jöhet, max a partról addig míg derékig nem ér a víz. Részemről itt véget is ér a fürdőzés :). A víz alatt azonban érdekes módon nincs problémám. A roncsokba is gond nélkül beúszom, nem zavar a zárt tér, és ott még a sötétség sem, ha pl. éjszaka merülünk.
Eleinte Horvátoszágba jártunk, mely közel is volt, és az árai is megfizethetőek voltak, tekintettel a háborús időszakra. Ekkor még kevesen jártak le, így valóban át lehetett élni a mediterrán élet hangulatát. Aztán 2004 környékén már itt is kezdett fellendülni az élet, ami az árakra is hatással volt. Ez még nem is lett volna gond, de a németek megérkeztével a magyarokat annyira már nem preferálták (talán mert kevesebb pénzünk volt? kit tudja? :) ), így előfordult olyan eset is, hogy bennünket kinn hagytak a nyílt vizen, mert a kedves német pár fázott, és őket visszahozta a hajó azonnal. Mi pedig mikor feljöttünk, csak pislogtunk - hova lett a hajó?? Nekünk azért szerencsénk volt, mert a parton maradt társaink azonnal kiverték a balhét, hogy jöjjenek vissza értünk, de ezzel mi be is fejeztük a horvátországi merüléseket.
Felmerült a kérdés, hogy akkor hol merüljünk? Itthon nincs igazán szép hely, a barlangi merülések nem vonzottak bennünket, így a megfizethető alternatíva Egyiptom lett. És nem ért bennünket csalódás.
Azt tudtuk, hogy a Vörös tenger a világ top5 merülőhelyének egyike, de álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ekkora a külünbség az Adriához képest. Ez egy akvárium volt, míg az egy sivatag.
Mivel árban azonos szinten volt a két hely, így nem volt kérdéses, hogy ezután hova megyünk. Így több részt is megmerültünk, általában Hurghadában szálltunk le, és onnan mentünk busszal a szállásra, majd a merülésekre.
Eleinte szállodába mentünk, majd átálltunk a szafari hajókra. Ez egy kicsit drágább volt, azonban a hajón alvásnak meg volt az az előnye, hogy a merülések helyben voltak, így megdupláztuk a napi merülések számát, hisz az első reggel 6-7 körül volt, és egy éjszakai is belefért. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor egyértelműen a szafari hajós merülés a legjobb megoldás.
A technika fejlődésével a víz alatti fotózás is elérhető közelségbe került, hisz a kis digitális kompakt gépekhez már viszonylag baráti áron gyártanak víz alatti tokokat is. A merülések végén mindenki lelkesen meséli miket látott, a képek pedig visszahozzák az emlékeket. A merülési naplóba ugyanis csak a száraz tények kerülnek be, mint a merülési idő, hely, mélység, levegő fogyasztás, és persze felsoroljuk azt amiket láttunk, de mennyivel másabb, ha innen is vannak kézzelfogható emlékeink? Az összes kép a Vörös tengerben készült, de több helyen és merülés során. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem én készítettem őket, hanem a csoport tagjai, de csak olyan képek kerültek fel, ahol én is jelen voltam! Nekem sajnos nincs víz alatti tokom, így nem volt lehetőségem a fotózásra.
Ha valaki kicsit is kacérkodik a gondolattal, hogy kipróbálja-e ezt a sportot, akár csak egyetlen alkalommal is ha Egyiptomban nyaral, annak határozottan azt tudom mondani, hogy mindenképpen! Még ha csak egy snorkel-zésre is! Maradandó élményben lesz része!
